A „hír” az, hogy elhunyt Főtisztelendő Hajdó István nyugalmazott főesperes.
Életemben igazából csak kétszer beszélgettem vele két mondatnál többet. Először talán 1985-ben, vagy '86-ban. A legsötétebb Ceausescu-korszakban. Gimnazistaként mentünk páran Erdélybe hátizsákkal, hegyen-völgyön át. Gyergyószentmiklóson bekopogtunk a plébániára, elmondtuk, anyaországi egyházi iskolás diákok vagyunk. A házvezető egy fogadószobába kísért minket. Az egész háznak, a fogadtatásnak olyan hangulata volt, minta a kopott utcácskáról belépve pár évszázadot, de legalább egyet visszamentünk volna. Olyan volt, mintha a küszöbnél megszűnt volna a Conducator rettegett uralma, mintha egy békés udvarházba értünk volna. Magas könyvespolcok, vastag függönyök, nehéz, hosszú asztal. Ennél ültettek le minket sorban, az asztalfő üresen maradt. Oda kisvártatva érkezett a főesperes-plébános, Hajdó István. Határozottan emlékszem, hogy nem reverenda, nem is papi civil volt rajta, hanem valamilyen súlyos, bársony köntös. Ahogy az egy udvarház uraságához illik. Itt voltunk hát a varázslatos Erdély, még varázslatosabb Székelyföldjén egy lófő uradalmában. Aki nem járt az akkori Erdélyben, ezt aligha érti – sajnos.
A főesperes úr zengő, kedves hangon szólt hozzánk. Kérdezett a hazai viszonyokról, kíváncsian méregette az anyaországi 16-17 éveseket. Ilyet akkoriban ő sem sokat láthatott. Nagy volt az elzártság, a kijutó „IBUSZ-csoportok” a legkevésbé sem egy plébániát kerestek fel. Talán azt is méregette, mit várhat tőlünk, magyar ifjúságtól az elcsatolt, megnyomorított magyarság. Lelkesedésünk, érdeklődésünk – attól tartok – csalfa képet mutatott neki. A valóság nálunk is szomorúbb volt ennél.
Kínált egy kis szíverősítőt is, jófajta, erős anyagot, majd mindegyikünk kapott tőle egy kis kerámia Szűzanyát a kisdeddel. Érdekes, akkor is és ma is modernnek, ugyanakkor ízlésesnek találtam ezt a kicsiny plasztikát. Ma is itt van a könyvespolcomon. Tömörítve jelenik meg benne annyi fontos érték.
Az élet néha rövid idő alatt is nagyot fordul.
Nem telt el 10 év, s Gyergyóba már „vállalkozóként”, azaz egy ott vállalkozást működtető cég (utazási irodánk jogelődje) dolgozójaként jártam sűrűn. A csapnivaló turisztikai színvonalon javítandó belevágtunk az egyik helyi „turisztikai komplexum” felújításába, bővítésébe. Itt alakultak ki Gyergyó első, a környezethez képest színvonalas szállásai, hogy pár éven belül sok – s be kell vallanom – sokkal jobb is kövesse.
Nagy megtiszteltetésnek vettük, hogy Hajdó főesperes úr elvállalta az étterem-motel megáldását. Beszédében szólt arról, milyen fontos a székelység megmaradása szempontjából a turizmus, a helyi munkahely. És milyen fontos nemzeti szempontból a folyamatos és tömeges érintkezés a nemzettestek között.
Hajdó István ezen a két alkalmon kívül sokszor előkerült. És sokszor nagyon negatívan. A negatív véleményeket mindig a helyiektől, köztük is a „hétköznapibb” emberektől hallottam. Ezek kiváltó oka az volt, hogy Hajdó István szigorú és következetes volt. Küzdött az erkölcsi elvek érvényesüléséért, tudta, a lazább élet a kisebbségi, „porladozó” székelységre még nagyobb csapás lehet. Egyszer, egy szilveszteri dínom-dánomunk előtt a hálaadáson hallottam mennydörögni: csak összeálltok mint az állatok, itt egy gyerek, ott egy gyerek, közben se család, se megélhetés, csak nyomor és elvándorlás.
Hajdó István volt a Gyergyószentmiklós nevű végvár kapitánya. Tudom, másutt is szolgált, de én - a fentiek miatt is – őt odakötöm. Védte a várat hősiesen, bölcsen. A vár népével igazságos és kemény volt. Nem a népszerűséget kereste, hanem a megmaradást jelentő utat járta, terelve maga körül népét.
Érdekes, illetve egyáltalán nem érdekes, mert sajnos egyáltalán nem lehet rajta csodálkozni, hogy én, az internetes portálokat naponta böngésző, érdeklődő olvasó csak több nap késéssel akadtam halálának hírére.
Kell a celebek büfizéséről szóló híreknek a hely.
Ilyen kort élünk. De nem adjuk fel, miként Hajdó István, a keményfejű székely sem adta fel soha.
Isten nyugosztalja!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése