2014. január 28., kedd

Megy a vonat Szeredába

Kicsi gyerek voltam, amikor a kornak megfelelően,  nagyon nehezen kapott útlevelet az egész család. De végül kapott. (Jó, ehhez hozzájárult az is, hogy "R" elvtárs, az útlevelek nagy hatalmú helyi felelőse, anyámnál fizette be mindig a gyereke óvodai ebédjét. :) )
A nagy családi utazás vonattal és hajóval történt. Az út elején Bécsből Velencébe kusettes kocsival (tudom, eredendően couchette, fekvőhelyes kocsi a jelentése) utaztunk. Csillogott a szemem, amúgy is szerettem vonatozni, mondhatni vonatbolond voltam, ez meg egészen rendkívüli volt. Akkoriban is jól aludtam, de ezen az éjszakán nem volt hozzá sok kedvem. Élveztem a vonat zakatolását, az ágy ringását, azt a csodálatos érzést, amint az ember az ágyacskájából kicsit félrehúzva a függönyt, kitekint a tovasuhanó tájakra, településekre, álllomásokra. 
A vasút iránti vonzódásom mindig megmaradt. Élmény volt, amikor egyetemistaként mozdonyok javításán vehettem részt, sőt, akkoriban a menetrendi vonatokon is sokszor a mozdonyban ültem. 
Erdélyben is vonattal voltam az első években, hátizsákos turistaként.  Aztán eljött az a korszak, amikor munkám jó része Erdélyhez kötött, s igazán elunva a 10 órás autózásokat, gyakran utaztam Székelyföldre kusettel. Volt olyan hét, hogy 4 éjszakát töltöttem vonaton. Szerettem. Lehetett pihenni. Jó, nem úgy, mint otthon, akkor sem, ha az ember meghúzta a pálinkás butykost, de sokkal jobban, mint a volánnál. Aztán "kusetteztem" Svájc és Budapest között, meg Ukrajnában, azokban a régi, szovjet, csipkés függönyös vagonokban, ahol a "bábuska" rakja a kocsi végében lévő szenes kazánt.

Minden tapasztalatom alapján úgy vélem, a buszhoz, vagy autóhoz viszonyítva a vonatos utazás kifejezetten kellemes. Lehet mozogni, enni, WC-re menni, a folyosón társasági életet élni, elfeküdni, aludni.
Másik tapasztalatom, hogy a Székelyföldre eljutni busszal egy nap. Egy nagyon kemény nap. Ezért úgy szoktuk útjainkat szervezni, hogy odafelé két napig megyünk, beiktatva látnivalókat, vissza kevesebb látnivalóval hazajövünk egy nap alatt. Igazából ez három, sokat buszozós nap, mely mellett egy ötnapos útnál kettő marad a szívet melengető Székelyföldre. A hat-hét napos utak meg olyan drágára jönnek ki, hogy kicsi rájuk az igény. (Na nem az olyan egyhetes útra gondolok, ahol a közbenső napokon alig mozognak, alig látnak, s így olcsó, de minek?)

Kézenfekvő volt hát az ötlet, próbáljunk meg vonattal egy-egy éjszaka alatt ki- és visszautazni. Így állt össze új, vonatos utazásunk, a Megy a vonat Szeredába. Sok-sok tervezgetés, számolgatás után arra jutottunk, hogy négy teljes napot, s így három éjszakát töltsön a csoport a Székelyföldön, s kettőt a vonaton. Indulás szerda délután 5 után, érkezés hétfő reggel 7 után. S közben megannyi élmény, szépség.

No de mi is fér ezekbe a napokba?
Megérkezés után átszállva autóbuszunkra azonnal a szállásunkra megyünk. Igaz, reggel van, de mégsem hotelben aludtunk. reggeli, mosdás, átöltözés, majd bejárjuk a szűkebb környéket: Parajd a sóbányával, Korond az állandó, hatalmas vásárával, Farkaslaka Tamási Áronnal, Szejkefürdő Orbán Balázzsal. Aztán jön az a program, mely máskor nem fér bele az időbe. Traktorokkal felmegyünk a Gordon-hegyre, a hatalmas Krisztus-szoborhoz, melynek fejéből Erdély jó része belátható. S hogy a lelki élmények mellett hasunk se tiltakozzon, itt a hegyen bográcsban főtt vacsorát is elköltünk.

Második nap elmegyünk a Székelyföld déli részére, Bardóc-, Három-és Kézdiszékre. Megcsodáljuk Erdély egyik legszebb erődtemplomát Prázsmáron, az alsócsernátoni bámulatos falumúzeumot, Kérdivásárhelyt, a bájos városkát, majd a Kászon-völgyében a gázfürdők, a mofetták világát. A Nyerges-tetőn a kpjafák erdejénél emlékezünk hőseinkre, s napunkat a legnagyobb magyar zarándokhelyen, Csíksomlyón zárjuk.
Cs. Adriánna képe


A harmadik napon Fehéregyházán, a "segesvári" csata helyszínén Petőfire emlékezünk, majd belekóstólunk a Szászföldbe egy segesvárnyit. Ó, ha a történelem másképp alakul,  ma milyen volna a "Királyföld", Erdély egykoron szászok lakta része? Azt hiszem egy paradicsom. Egy fejlett, gazdag világ csodálatos természeti környezetben, bűbájos, tiszta, műemléki városokkal, falvakkal. Nos, Segesváron, ebből a szépséges műemléki hangulatból maradt meg egy nagyobb adag, kiélvezhetjük. Aztán robogunk a "székely fővárosba", Marosvásárhelyre, mely fogyatkozó magyarsága ellenére is izig-vérig magyar. Ma is, s ezt jelképezi a szecessziós Kulturpalota. Ezzel nem ér ám véget napunk. Jön még Szováta, a heliotermikus, erősen sós taváról híres fürdőjével. (Tudja az olvasó, hogy Szováta már a Sóvidéken van? S azért ez a neve, mert egész hegyek vannak kősóból?)

Most, hogy több időnk van, ismét vár ránk egy olyan program, mely máskor nem fér az időnkbe. 
Valaha, a Mezőségen (Marosvásárhelytől nyugatra) hatalmas hálózata volt a keskeny nyomközű vasutaknak (hasonlóan több erdőségünkhöz, vagy alföldi tájainkhoz). Akkoriban ugyanis nem volt jó minőségű közút, nagy kapacitású közúti jármű, így a terményeket, vagy a fát olcsóbban kiépített kisvasutakkal hordták a nagyvasúti állomásokra. Erdélyben is zömmel megszűntek ezek a vonalak, de Szovátán ma újra működik, ráadásul gőzvontatással egy szép, erdei szakasz. Ezen utazunk végig. (kép a hbweb.hu-ról)

Negyedik napunk Gyergyószéké és a Keleti-Kárpátoké. Gyergyószentmiklóson felkeressük az örmény-katolikus templomot (az örmény katolikus egyház autochton, azaz örmény nemzeti egyház, mely közelünkben csak Erdélyben lelhető fel). Majd jönnek az "első kategóriás" erdélyi nevezetességek, a Gyilkos-tó és a Békás-szoros. Utóbbiban sétálunk, egészen a "Pokol-tornácáig". 



Visszatérve a Gyergyói-medencébe a Szárhegyi kastélyhoz megyünk. Nem, biztosan nem ez Erdély legszebb kastélya, legszebb műemléki építménye, de fekvése, környezete, hangulata miatt biztosan sokunknál mégis első helyre kerül. Szárhegy román neve Lazarea. Vajon miért? :) Hát mert a kastély tulajdonosai évszázadokon át a Lázár család tagjai voltak, akik a román világ behatolásakor nem sajnáltak ezt-azt annak érdekében, hogy a névadó bizottság megörökítse nagyságukat. :)

Utunk zárásaként Borzontra megyünk, megnézzük a skanzent, majd Erdély legjobb, s leghangulatosabb éttermében elfogyasztjuk vacsoránkat. 

Gyergyószentmiklóson szállunk este vonatra. 
Nem, ne feküdjön le rögtön. A következő órában a Maros völgyében fogunk egyenletesen nyugatnak, majd délnek fordulni. A sötétben is érezhetően magas hegyek között, Wass Albert "A funtinelli boszorkány" című regényének helyszínein áthaladva. Dédán elfordulunk az Észak-Erdély 1940. évi visszacsatolása után épített vasútvonalra, alagutak, viaduktok, a magyar mérnöki munka szép teljesítménye. Aztán jön Szeretfalva, Bethlen, Dés (de Calatori :) ), Kolozsvár. hajnalban érjük el Magyarországot, s reggel Budapestet. Suhannak a tájak. Én, ha hatágyas kusettban utazok, ez ugye 2*3 ágyat jelent, mindig a középsőre vackolom be magamat. Akkor is, ha egyedül vagyok a 6 ágyra. S fejem az ablakhoz teszem. Ilyenkor, ha megriadok az alvásból, a függönyt kicsit félrehúzva ki tudok pillantani az éjszakába, a tovarohanó fényekre, a szalutáló vasutasra, s kiolvasom feje fölött az állomás nevét. S ha pl. azt látom, Ciucea (Csucsa), akkor eszembe jut, hányszor szállt le itt Ady a vonatról.
Remélem, kipihenten érkezik a Nyugatiba. Csak éhesen, mert érezni fogja, Erdélyből még volna mit falni.
Legalábbis én sokadszor visszaérkezve is mindig így voltam. S éppúgy csillogó szemmel, mint mikor először utaztam kusettel, akkor éjjel, Tarvision át.