Rombol a tűz, rombolnak a barbárok

Aki régóta kulturális utazásokat szervez, az nagy eséllyel nem csupán azért csinálja, mert ez a megélhetés. Nyilván fontos számára a kultúra, és a kultúra nem csupán a művészeteket, az irodalmat jelenti. Jankovics Marcellal egyetértve, a kultúrába beletartozik szinte minden, ami értékes, így az épített és természeti örökségünk is, sőt annak óvása, kezelése, szeretete is.
Ma épp azon igyekeztem, hogy tüntetve tiltakozzak a kultúra rombolása ellen, amikor egy barátomtól sms jött: lángokban Krasznahorka vára. Azonnal nethez, nem kellett sokat keresgélnem. A tragikus hír mindenütt címoldalon. Valamitől kigyulladt "Krasznahorka büszke vára". Pont a választások napján? - morfondírozok.

Kétszer jártam a teljesen ép és szép várban. Az első alkalom különösen mély nyomott hagyott bennem útitársaim miatt. Egy idős házaspárral másztam felfelé a kapuhoz. Úgy hívták őket, hogy Püski Sándor és neje, Ilonka...
Bízom benne, hogy a vár helyreállítható lesz, meg is csinálják, s hogy a benne lévő gyűjtemény megmenekül.

A szomorú hírt forgatva fejemben tüntetésre mentem. Tüntetésre, mely végső, vagy végső előtti eszköz a kulturálatlanság elleni küzdelemben. Tüntetésre, mert kicsiny korom óta várbolond vagyok, mert szeretem a műemlékeket, mert munkám ezek bemutatása, célom, hogy mind többen mind több szépségünkre rácsodálkozzanak itthon, a Kárpát-medencében, mert idén lesz a 15. nyár, amikor utazások gazdag választékát kínáljuk műemlékeink megismerésére.
A történet szinte hihetetlen. Roppant tömören: Győr egykori, hatalmas, erős és szép várának egy kis része megvan, a város ékköve, mindenféle turisztikai anyagokban ennek fényképeivel csalogatják ide a kultúrára kíváncsi utazókat.

 A vár nagy részét elbontották, mint oly sok városban, ahol a fal akadály volt, vagy akadálynak tartották a XIX. század második felében, vagy a XX. század elején. A vár egy harmadik, a meglévővel nagyjából azonos méretű, sőt, ahhoz közvetlenül kapcsolódó része pedig a föld alatt van. Egyszerűen betemették, feltöltötték valamikor az 1930-as években.

Győr sokak tudatában úgy él, mint egy iparváros. Nem is szokták Szegeddel, Péccsel egy lapon emlegetni, holott - kevesen tudják - az ország műemlékekben harmadik leggazdagabb városa. Barokk belváros, reneszánsz vár, Székesegyházában megjelenik a gótika is.
Győr szerepe a török korban rendkívüli. Európa és egyben a kereszténység védőbástyája. A kisebb várakból álló Észak-dunántúli várvonaltól északra elhelyezkedő központi erősség. A török előrehatolásával párhuzamosan mindig erősítik. Ahogy a "tüntetés" egyik nagyszerű előadójától hallhatjuk, mai szóval "uniós forrásokból", hiszen az erődítés jelentős költségeiből részt vállaltak nyugati államok és 3 pápa is.
Győr mindössze 3,5 évig volt török kézen. Fontosabb volt annál, semhogy megengedhető lett volna az akkori barbárok tartós berendezkedése. 1598-ban foglalta vissza Pálffy Miklós és Schwarzenberg Adolf. Nagyszerű szobruk ma az 1978-ban sok-sok önkéntes munkával helyreállított külső bástyafalnál áll.

A vár mai állapotában a reneszánsz korszakának korszerűségét mutatja. Ún. új-olaszbástyás, más néven fülesbástyás vár. A korábbi korszakok várai visszafelé haladva ó-olaszbástyás, rondellás, külső tornyos, belső tornyos rendszerűek. A várépítészet a tüzérség fejlődésével párhuzamosan alakult. (A fülesbástyára ma újabb kifejezést is tanultam: szögleterőd.) Lényege, hogy a bástyát úgy alakították ki, lőni lehessen a közbenső falak vonalában is, meggátolva a felmászást, betörést. A reneszánszban érte el a várépítészet a csúcsot, utána szép lassan átvette szerepét az erőd építészet, illetve az annak is alapját képező, a híres francia generálisról elnevezett Vauban-rendszer (ld.: Pétervárad, Temesvár, később Komárom és a budapesti Citadella.)
A győri bástyák a mai Magyarországon a reneszánsz katonai építészet legkiemelkedőbb darabjai. De tágabb kitekintésben is több szempontból egészen egyedülállóak.

Mi hát akkor a baj?
"Csupán" annyi, hogy teljesen hihetetlen módon, most, 2012-ben, a mai barbárok ezt nem feltárni, bemutatni és használni szeretnék, hanem elbontani. Azért, hogy garázst építhessenek kb. 250 autónak. Igen, jól hallja az olvasó. (Teszem hozzá mindezt azután, hogy a helyszíntől 50 méterre most szüntettek meg kb. 500 parkolóhelyet.)

Nem, nem politikáról van szó. Illetve nem olyan értelemben, ahogy azt a barbárok használják, miszerint városi pártpolitikai viaskodásnak tekintik az ügyet. Sőt, sajnos úgy tűnik, a barbárok minden pártban ott ülnek, mert egyik sem emelte fel szavát.
Igen, a szó eredeti értelmében bizony politikáról, azaz a polisz, azaz a város ügyeivel való foglalkozásról van szó. Ebben az értelemben pedig minden véleményalkotásra képes polgárnak dolga politizálni.

Ez a blog nem tud terepet adni a probléma és a helyszín részletes műszaki ismertetésének, a városi adok-kapok véleményeknek, de nem is feladata. Sőt, sokkal jobb, ha egyfajta madártávlatból a lényegre koncentrál és megpróbálja pár kérdéssel megvilágítani az igazságot:
- Létezhet-e olyan városfejlesztési érdek 2012-ben, amely jelentős műemlék elpusztításával valósítható, valósítandó meg?
- Ha igen, ebbe a körbe tartozhat-e bármilyen körülmények között egy garázs?
- Hogyan lehetséges ezen kérdések komoly felmerülése mai, kifinomultnak hitt műemlékvédelmi rendszerünkben?
- Hogyan lehetséges, hogy egy reneszánsz vár elpusztításáról szóló döntések úgy haladnak előre, mint kés a vajban? Nincs itt valami nagyon mély és nagyon nagy baj?

A Dunakapu térről van szó. Innen a kedvelt őstermelői piacot elirtották, majd hosszas nyomásra, nagy nehezen régészeti feltárásba kezdtek ott, ahol a barbárok szerint nincs semmi, aztán a régészek ezt találták.


A városvédők makettet is csináltak, bemutatva, milyen sokrétűen lehetne használni a hatalmas bástyát kazamatáival, teraszaival egyetemben és bemutatva azt is, hol lehetne parkolni rombolás nélkül.

Ezzel szemben a semmitmondó látványterv a garázs feletti rendezvény-térről, mely elrendezés bárhol megvalósítható, mely semmiféle értéket nem hordoz. A barbárok munkája, borítékolhatóan rövid időre emléket állítva nekik, örök időkre pusztítva az értéket.

A győri vár és visszafoglalói nagyszerűségét idézte ma egy 1599-ből származó regős ének:


Aki bővebben szeretne tájékozódni, annak melegen ajánlom a témáról szóló nagyszerű tanulmányt szépséges képekkel, ábrákkal, mely itt érhető el: Győri vár
Marad a reménykedés, hogy a krasznahorkai tűz után Győrben nem a barbárok fognak pusztítani.
Addig is utazzanak velünk a 72 vármegye sorozatban is, pl. Győrbe. És tiltakozzanak az abszurd ellen. Az olyan abszurd ellen, amiről eddig azt hittük, környékünkön csak Szabadkán lehetséges (ld. korábbi bejegyzésünket).

Az újjászülető Selyemút

Alább Gőgös Norbert földrajztanár, idegenvezető, keletkutató, irodánk partnerének írását és képeit tesszük közzé. Norbert évek óta szervezi egzotikus útjait Közép-Ázsia különböző területeire.

Nem titkolt célunk, hogy szeretnék kedvet ébreszteni az olvasóban a Selyemút - Turkesztáni utazások a sztyeppei lovas népek nyomán elnevezésű programhoz.

A Selyemút ősi nyugat-turkesztáni (A Tien-san hegységtől nyugatra eső) kulturális központjait Üzbegisztán „örökölte” a Szovjetunió széthullásakor. A karavánvárosok renoválása, a néhai birodalmak, mesés gazdagságú kánságok és emirátusok több évezredes múltba temetett történeti mozaikjainak újbóli kirakása - a független Üzbegisztán kulturális „újjáteremtésének” és önkép kialakításának legfontosabb pillére. 2011. májusi tanulmányi utunk egy több mint 1500 km hosszú szakaszon járta végig ezt az írott idők hajnala óta létező – s most a szemünk láttára újjászülető mesés keleti utat.

Sivatagi esőkben

A 300.000 km2  területű Kizil-kum (jelentése törökül: a vörös homok) földünk 11. legnagyobb és egyben egyik legszárazabb sivataga. Az Amu-darja és a Szir-darja között elterülő dűne és takir (kiszáradt, agyagos sivatag) vidéken sokszor éveken át nem hull mérhető mennyiségű csapadék. Az emberi élet így csak az oázis vidékekre korlátozódott, ahol a víz a már említett 2 folyam mellékágaiból és csatornáiból származott. A mára kiszáradt Amu-darja delta (Khorezm) legjelentősebb oázis-metropolisza a XIV. sz. utolsó évtizedei óta Khíva városa volt. Khíva a sivatag gyöngye vált az 1920-ig fennállt Khívai Kánság fővárosává, ahol minden csepp víz kincsnek számított, még a modern idők hajnalán is. Vámbéry jegyezte fel 1863-ban a mondást, miszerint egy kortynyi vízzel is lemosható egy élet bűne…ha ivóvízzel segítették egymást a sivatagban szenvedők.

A Kizil-kumra vonatkozó meteorológiai adatok - és az elmúlt évek tapasztalatai alapján is -  perzselő melegre számíthattunk 2011. május 5-én délelőtt, a városba érkezéskor. Ilyenkor hőmérő higanyszála napközben már ritkán zuhan +30C alá, s napok telnek el úgy, hogy akár egy felhőt is megpillanthatnánk az ősi város felett.

Ezúttal azonban a természet felülírt minden természetföldrajzi szabályt és meteorológiai statisztikát. Érkezésünk pillanatától 1 héten át folyamatosan szemerkélt, sőt olykor esett (!) az eső. A kánok régi palotájának (a Kunya Ark, vagyis régi erőd az 1600-as évek óta volt a khívai kánok legfontosabb téli rezidenciája) egyik őre így fogalmazott: „…úgy tűnik valami lyuk nyílt a sivatag felett, s talán már soha sem fog elállni, mert én ilyet még soha életemben nem láttam…”

A helyiekkel történt beszélgetéseknél is számos esetben azonnal az időjárásra terelődött a szó: „Örülünk és köszönjük, hogy ilyen időt hoztatok…angyalok utazhatnak köztetek…igazi ajándék ez a jó idő…” hallhattuk itt is – ott is.

Ennyire más itt az „Angyalok utaznak” szólás tartalma nyugtázhattuk magunkban…fényképezőinket és kameráinkat ki-be csomagolva, s az eső elől rejtve…a világ egyik legszárazabb sivatagában…

2010-2011. A műemlék rehabilitáció éve

Buharába menet (miközben a várható csapadék mennyiségét találgatták többen is…) ismertette helyi vezetőnk az üzbég állami rehabilitációs beruházások legfőbb helyszíneit: „…A Karimov elnök úr által tavaly év elején meghirdetett program valamennyi UNESCO világörökségi épületegyüttesünket érintette. Khíva – Buhara – Szamarkand és Shahriszabz egyszerre kerültek a kőművesek és restaurátorok keze alá…A tavalyi év júniusától Buhara úgy nézett ki, mint egy állvány erdő…képzelhetik a külföldi látogatók reakcióit…mindenütt csak a törmelék és a festék potyogott a fejükre… Szamarkandban Ulugbeg csillagvizsgálójából nem látszódott semmi. Képeslapokból mutogattam, hogy mi mindent lehetne látni a munkagépek és állványok helyén…”

A központi irányítással összehangolt, egy éven át tartó felújítási és restaurációs munkák befejezési határideje 2011. április 30. volt. Csoportunk megérkezése előtt 4 nappal zajlottak az ünnepélyes átadások (!). (Iszlam Karimov elnök Buharába érkezésünk napján távozott a frissen restaurált óvárosban rendezett ünnepélyről.)

A Selyemút nagyvárosai már a mongol invázió (1219-1221) előtt is Európában elképzelhetetlen mérvű lakossággal és épületállománnyal bírtak. A legóvatosabb becslések szerint is, Buhara lakossága meghaladta a 300.000 főt, de Szamarkandé sem maradt el a 200.000 fő mérettől (A korabeli Európa legnagyobb városai – Firenze, London, Párizs, Velence – egyenként 35.000 -40.000 főre rúghattak maximum.)

A XX. század történelmi- társadalmi kísérletei rengeteg áldozattal jártak. A kánságokat megszálló Vörös Hadsereg számos esetben a kormányzati- és vallási központok teljes megsemmisítéséig lőtte a városokat, de a szovjet modernizáció is „a múltat végképp eltörölni” jegyében zajlott.

Meglepő, de minden pusztítás ellenére - nem csak Közép-Ázsia, de az egész iszlám világ műemlék együttesei közül is több itt maradt fenn a legszebb, „legeredetibb” állapotban.

Khíva fallal körülvett óvárosa (Icsan Kala) a legnagyobb középkori muszlim óváros, Buhara óvárosa a Selyemút legtöbb fedett bazárját őrzi, míg Szamarkand régi főtere a Regisztán, sokak szerint Ázsia legszebb ősi városközpontja.

Timur Ishmuhametov, egy a kulturális beutaztatásért felelős ügynökség angolul beszélő nemzetközi kapcsolattartója így beszél a rehabilitációs és restaurátori programokról, valamint a jövőbeli munkálatokról:

„A 2010-2011. évi országos projekt nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Üzbegisztán világraszóló látnivalókkal várhassa az utazókat. Határozottan remélem, hogy a rehabilitációs munkák egyre több helyszínt érintenek a jövőben is, hiszen számos olyan városrész akad Khívától – Taskentig, ahol feltámasztható lenne múltunk, a mesés kelet világa.”

„Nézzen csak körül a múzeumainkban, milyen sok fotó maradt az 1870-es évek végétől, a cári időkből. A sok fotó és a régi miniatúrák egyaránt segíthetnek abban, hogy akár a nulláról is újraépíthessük a régi középületeket, sőt a magánpalotákat is.”

A múlt jövője

Bármilyen szokatlanul hangozzék is, Üzbegisztánban 2011. tavaszára egymás után nyíltak / nyílnak meg azok a látnivalók, amikről az elmúlt években itt járt vendégeknek még nem lehetett tudomása. Említsünk meg három példát ezekből a frissen nyitott helyszínekből:

1./ Mirza Ulugbeg (a Világhódító Tímúr unokája) 1428-ban átadott 3 szintes obszervatóriumának romjai, már több évtizede látogathatók voltak, de csak idén áprilisban nyílt meg a tudós államférfi életét és munkásságát bemutató kiállítás, Ulugbeg armilláris gömbjével és az általa szerkesztett csillagkatalógus kiadványával. (Az 1437-ben szerkesztett katalógus a Kínán kívüli világ legpontosabb és legjobb „csillagösszeírása” volt.)

2./ Az 1879-1898 között megépített Transzkaszpi vasút (Közép-Ázsia vasút) a Kaszpi-tenger keleti partjától (Krasznovodszk) a Fergánai-medencéig (Andizsan) kötötte össze a Cári Oroszország frissen szerzett ázsiai birtokait. A nyomvonal és a régi hírnév felhasználásával, már ma is üzemelnek járatok a Taskent – Szamarkand – Buhara vonalon. Az üzbég kormány most fizette ki azokat a spanyol szupergyors vonatokat, amik egészen Khíváig röpítik majd az utasokat 250 km/ h sebességgel, 2012 nyarától.

3./ A szovjet vízügyi szakemberek az Aral-tó tó kiszárításával szinte egyidőben létrehozták az Európában példa nélkülien óriásméretű, Aydarkol tavat is. A 250 km hosszúságú, 10 km szélességű tó víztömege többszöröse a Balatonénak. Nagyszerű minőségű és hőmérsékletű vize a jövőben igazi turisztikai kincsé válhat. (A tó kialakulása a véletlennek volt köszönhető. A Szir-darján kijelölt víztározók létrehozásakor a szovjet mérnökök nem tudták kiszámolni  a Csardarija víztároló kapacitását, így az 1969 óta rendszeresen „túlfolyik”, állandó friss vízutánpótlást biztosítva az újdonsült óriástónak.) A tó halászati hasznosítása után, az utóbbi 2 évben megkezdődött a vízparti programok szervezése is, az ide látogató külföldi csdoportok számára.  

Utazás kiállítás Szerbiában

Egyre több a Szerbiába irányuló utunk. Ez köszönhető a jó "székeli" fogadtatásnak, a Duna-mente látnivalókban való gazdagságának, no és a Duna-áttörés kirívó szépségeinek. (Aki nem tudná, Duna-áttörés névvel próbáljuk összefoglalni a Duna szép, majd 120 km-es, egykori zuhatagi szakaszát, a Babakay-sziklától a Vaskapu-szorosig.)
Ilyen, "dunás" ügyekből kifolyólag ismét Belgrádban akadt dolgom. Méghozzá a szerb turisztikai vásáron. Kíváncsian vártam, ránézve a webes információkra, elég kicsi attrakcióra számítottam. Már rutinosan haladtam át a Zimony-Újbelgrádi szakaszon, majd a Gazela-hídon, s elsőre megtaláltam a felüljárók tömege között a megfelelőt, hamar az expo területére értem. Parkolni ugyan csak nagyon szabálytalanul, de senkit sem akadályozva, fagyott füvet nem taposva tudtam, de helyi barátunk, Ernő Székelykevéről nyugtatott, ne félj, megvár a kocsid, ez itt a Balkán. Hm, igen az, sokszor sokkal élhetőbb. mint egyre inkább agyonszervezett otthoni világunk.
Bent, a valamikor a 60-as, 70-es években épült pavilonsoron csak ámultam. Egyrészt, mert koruknak nagyszerű építészeti alkotásai. Feszített vasbeton szerkezetek, hatalmas terek, összekötve szintén jól fűtött folyosókkal. Azt kell mondjam, építészetileg jól megfelelnek a célnak.

Másrészt ámultam a tartalmon. Hm, ez a kiállítás tán épp most körözi le a nagynevű budapestit, amely egyre csökken. Ja kérem, a mohóság sosem szül jót.
Rengeteg stand van.

A zömük afféle tour-inform, egyes országrészek reklámja, de akad sok-sok utazási iroda, külön egy pavilon dicsőíti a bort (jól teszi!), de azt hiszem mind borban, mind a hozzá kapcsolódó sznobizmusban tartósan mi fogunk vezetni.
No és a rengeteg délszláv női szépség. Szerencsére velük is zsúfolásig telve a kiállítás, mert ugye az esztétikum mindig fontos.

Hamar megismerhetek egy egykori jugoszláv katonát, aki fiatal nyugdíjasként fából épített egy szép sajkát, gazdagítandó a turisztikai kínálatot. (Ugye mindenki tudja, mi az a sajka? Volt egykoron Magyarországon ún. sajkás-kerület is, a sajkások állandó szereplői voltak a törökellenes háborúknak.) Na jó, ezt a mai sajkát már nem evezők, hanem motor hajtja.

Az esetleges leendő partnerekkel való ismerkedés közben egyre nagyobb bennem a vágy egy jó pljeskavicára. (Szeretem mindenütt megkóstolni a helyi konyhát, s örülök, ha kedvencre találok.) A pljeskavica egy vegyes darálthúsból álló rostonsült húslepény hozzá való zsemlében, vagy tésztában mindenféle földi jóval, hagymával, fűszerekkel, tejföllel, mustárral stb. tetszés szerint ízesítve. Afféle hamburger, csak sokkal jobb és tartalmasabb.
A múltkoriban hallottam, hogy nagy felzúdulást okozott Szerbiában, mint boldog uniós tagjelölt országban, a brüsszeli eurokraták azon véleménye, miszerint a rostonsült pljeskavica rákkeltő, ezért betiltandó. (Hála Brüsszelnek a gondoskodásért!) Tudatosabb hazafiakban (ez tán a szerbek többségét jelenti) ez már eleve erős "euro-szkepticizmust" (értsd: hülyeséggel szembeni ellenállást) generált. Gondolom, majd vagy kapnak haladékot a pljeskavica-evés káros szokásának elhagyására, vagy kitalálja valamelyik piacfoglaló multi, hogy ez miért egészséges mégis. De vessünk egy pillantást a büfére, amely a budapesti árak feléért ad jó étkeket.

Igen, köszönöm, finom volt..... :)
Jó érzés, hogy magyar ötleteink, elgondolásaink tetszenek a helyieknek.  Ahogy az "Al-dunai székely" turizmus szervezésnek is csodájára járnak. Ezek olyan dolgok, mint, amikor mi csodálkozunk rá valami "nyugatira". Igen, egy barátom azt mondta egyszer, a Szent Korona és alattvalóinak örök feladata, hogy adjanak. Nem öntömjénezve, nem számításból, hanem mert így természetes. És persze épp ilyen természetességgel és szerénységgel érdemes nekünk is tanulni.
Érdekes, mintha a szerbeknél még dúlna az az érzés, ha nyaralás, ha kirándulás, akkor külföld. Pedig nekik is van sok szép helyük. Magyarországon már sokan tudják, a belföld bizony jó, megtanulták a hazai hotelek is, hogy sokszor a magyar a legjobb vendég, no persze senki sem szeretnék lebeszélni külföldre, tán éppen az Al-Dunához vezető útjainkról. :)
Már küzdenek a szerbek is, hogy belföldön tartsák az utasokat. Ebben igyekszünk segíteni. Megjelentek a népviseletbe öltözött vendéglátók (közöttük a "zsinóros" szerbiai magyarok). Tessék megnézni a velebiti rácot! Nem, nem a déli Velebit-hegységből jött jellegzetesen hegyi népviseletében. Illetve nem most jött. Talán valamelyik ősét telepítették onnan a Vajdaság (Délvidék, Bácska-Bánát) egykoron magyar, vagy legalábbis sokkal magyarabb, lapos vidékére az újabb honfoglalások egyike alkalmával. Ő már alföldi, csak a viselete hegyi.

Aztán megpillantjuk Ernővel a magyar pavilont. Szép, jó helyen van, jót kínál, hajrá hazaiak!

Hatalmas poszter csábít Nyugat-Szerbiába. Az vajon hol lehet? Bácska nyugati része? Vagy a Fruska Gora? Vagy attól délebbre? Nem tudom, de láthatóan szép! :) (zapad=nyugat)

 Tessenek jönni Szerbiába! A Duna-mente szép dolgait megmutatjuk, S később tán délebbre is merészkedünk.
Mostani javaslataim:
Hajóval a Vaskapuhoz
Hajóval a Duna legjaván
Déli végeken - a Vaskaputól Eszékig