2011. április 27., szerda

Beszédes technika

Bejegyzésem tárgya nem kötődik szorosan irodánk tevékenységéhez. Nem, mert szerencsére könnyen elérhető távolságban van, különösebb utazásszervezés nélkül megcsodálható. De éppúgy hozzátartozik kulturális, történelmi örökségünkhöz, mint a Kárpát-medence megannyi más szépsége, érdekessége, melyek megmutatása hivatásunk.
A "tárgy" jelen esetben egy hajó. Egy különös hajó. A LAJTA/LEITHA monitor.

A világ első monitor típusú hadihajója az Egyesült Államokban épült a polgárháború idején, 1861-ben. Fő jellemzői a sekély merülés, ami a folyami (sőt, elsősorban folyami) hajózásra is lehetőséget ad, a forgatható lövegtorony, és a vízbe való szinte belesimulása, ami megnehezíti kilövését. Gőzgépe, kazánja a vízvonal alatt van, hasonlóan a hajó többi teréhez.
A világ második és harmadik ilyen hajója 1871-ben épült az Osztrák-Magyar Monarchiában. Ezek voltak a MAROS és a LAJTA. Fő feladatuk a Duna és a Száva évenkénti végighajózása, elrettentő erőt mutatva az erős hatalom szomszédainak, s egyben az Osztrák-Magyar Haditengerészet belvízi egységeinek megteremtése. Érdekes, hogy a haditengerészetünk egészét tekintve is ezek a hajók voltak az első, immár vitorlák nélküli, teljesen acéltestű járművek.

A LAJTA története felettébb kalandos. Részt vesz Bosznia okkupációjában a Száván harcolva. Majd végigharcolja az I. világháborút, sőt, ott vannak a kezdetén, amikor a Monarchia elkezdi lőni Belgrádot. A fedélzetén esik el haditengerészetünk első áldozata, Huj János matróz, majd az utolsó áldozata is 1919-ben, csicseri Csicsery László sorhajóhadnagy.
A LAJTA részt vesz Belgrád második elfoglalásában is, majd az Al-dunai román átkelés elleni harcban, a sistovi német átkelés biztosításában. 1918-ban kivonják a hadrendből, majd 1919-ben, "reaktivizálva" a Tanácsköztársaság idején Esztergom térségében harcol a megszálló cseh csapatok ellen. Részese a róla elnevezett kommunista ellenes "monitor lázadásnak". A lázadás leverése után kisebb flottában Baja felé menekül, amikor a vörösökhöz visszapártoló MUNKA (ex UNA) felfegyverzett gőzös Paksnál lőni kezdi. Ekkor zajlott le a történelem eddigi utolsó folyami vízi ütközete, mely a LAJTA győzelmével és a MUNKA elsüllyedésével végződött.
1920-ban végleg leszerelik, a hajótestet megveszi egy vállalkozó és úszó munkagéppé, elevátorrá alakítja. Hogy aztán a II. világháború után a Folyamszabályozó és Kavicskotró Vállalatnál dolgozzon egészen az 1990-es évek elejéig, amikor privatizáció révén egy svájci bankhoz kerül. De eddigre felfedezik a "rozsdás vasban" rejlő értéket lelkes magyar kutatók, visszaszerzik a svájciaktól a Magyar Állam számára. Ezután másfél évtizedet vár a hajó, amikor pályázati pénzek segítségével megkezdődik az 1887-es állapotának helyreállítása. A monitor újraszentelésére 2010. augusztus 20-án, az állami ünnepségek fénypontjaként került sor a Parlament előtt.
 
A LAJTA az osztrák-magyar hadilobogóval.
A honvédelmi miniszter a LAJTA-t a Magyar Honvédség tiszteletbeli zászlóhajójának tette meg. Az ünnepségen magyar és osztrák hagyományőrzők is részt vettek.
A LAJTA tavaly óta tovább szépült, a hajótestben berendezett múzeum egyre látványosabb és gazdagabb.
Szép tervek voltak az idén 140 éves hajó végigutaztatására Bécstől, a "Kaiserstadt"-tól Belgrádig, de sajnos ezek a nehéz költségvetési helyzet miatt meghiúsultak.
Így a Hadtörténeti Intézet tulajdonában lévő, civilek által kezelt és gondozott hajó Komáromban megtekinthető mától május 1. estig, majd Szobon május 3-án és 4-én, majd május 6-16 között Budapesten a Lánchíd felett.
A hajó mai Komáromba vitelében volt szerencsém részt venni. Erről néhány, értékes kincsünk felkereséséhez kedvet csináló kép.
 
 
 

Nézzék meg hát a LAJTA-t! Délvidéki útjainkon pedig letekinthetnek a LAJTA által lőtt nándorfehérvári várból a Dunára, oda, ahonnan az I. világháború első lövéseit leadta megmenekült nemzeti kincsünk.

2011. április 14., csütörtök

Érdemtelen örökösök

A minap Herkulesfürdőn jártam. Kb. 8 év után először. Dermesztő élmény volt.
Herkulesfürdő Európa legrégibb fürdőhelye. Tegyük jelképévé a tájat ezzel a csodálatosan megmaradt szoborral:

Az Osztrák-Magyar Monarchia egykori neves fürdővárosába először talán 1991-ben jutottam el. Bukarestbe autóztunk kalandos körülmények között. Akkoriban sűrűn jártam Kolozsvárra, sok jó cimborára leltem az ottani egyetemi ifjúság körében. Közülük egy kedves lány kísért minket, engem, s nemrég elhunyt Ábel barátomat, hogy bemutassa a Kulturális Minisztériumot, s pár, bukaresti él-értelmiségit. Akkoriban benzinjeggyel lehetett üzemanyaghoz jutni, bár annak birtokában sem mindenütt, s fondorlatok nélkül semmiképpen sem.
Szóval Bukarestbe menet a még kalandosabb havasalföldi utat választottuk. Az ismeretlent. Így útba esett Herkulesfürdő. Meg is álltunk valami italra. Talán egy borzasztó kávéra. Az egykor nagyon elegáns, a ceausescu-i Romániában kopott, ízléstelen dolgokkal rondítottan "elegánssá" tett, de feltétlenül büdös főtéri hotelben. Ebben:


Úgy tűnik, a fenti képen látható, az aranykort jellemző Herkulesből havasi bunkós ember lett, aki szétver mindent. Ma ez a hotel teljesen lakatlan. Tetejéről potyognak a cserepek, nyílászárói kopottak, hiányosak, a vakolat málik. Így van ez már legalább 10 éve. No jó, gondolná az ember, biztosan valami pörös dolog van a háttérben, ha az eldől, majd befektetnek, megnyitják, visszatér a régi pompa.
De nem jól gondolná az ember. Ugyanis az egykori ragyogó fürdőváros, ahol volt idő, amikor egyszerre három király is lakott (köztük Ferenc József és Károly, román király) ma teljes egészében kihalt és romos. A mára, a szocializmus embert próbáló évtizedei alatt sokkal nagyobbá bővült fürdőváros "modern" részeiben van élet. A panelszerű egyenszállodákban, ahol a "jegyes" turisták, a szakszervezetek által beutalt szocialista dolgozók tömegei fürdőztek (ha akartak, ha nem, ide küldték őket) a "mélyen tisztelt és hőn szeretett pártfőtitkár elvtárs" idején. No napjaink kültelki fürdőélete kapcsán se egy kehidakustányi, vagy zalakarosi welness-életre tessenek gondolni! Hanem egy olyan végtelenül szürke, külföldiektől szinte mentes fürdőéletre. Olyan igénytelenre, amely számára természetes, hogy a műemléki szállodák, vigadók szinte összedőlnek. Olyanra, ahol természetes, hogy a romos egykori nagyság között veszi meg a műanyag pavilonból a kólát, hogy azt állva elfogyassza, miközben kóbor kutyák szaglásszák körül.
Mert ma, illetve ma még inkább ilyen az értő és belelátó szemmel még mindig messzemenően csodálható főtér és környéke:
A templomon kívül az összes épület lakatlan. A balra lévőben folynak ugyan munkálatok, egy stecklámpa fénye is látszott: műanyag nyílászárókat helyeznek be.


Az Alpár Ignác tervezte Szapáry-fürdő. Nagyjából 10 éve belekezdtek felújításába, ma csak a kísértetek látogatják.
A kaszinó aljában discó működik. Feljebb hiányzó ablakok, omló vakolat. Megmaradtak viszont a szocialista Románia "kovácsművészete" adta bájak a kor jellemző utcabútoraival.
A fürdőfolyosó a "környezethez illő" és egyébként sem működő pavilonokkal. A háttérben lévő épület teteje is erősen hiányos. Ma denevér szálló.
Ez az 1824-ben emelt épület a 2000-es évek elején még a büszke Apolló néven *-os szállodaként üzemelt. Ablakaiban mosott zoknik, alsógatyák lógtak, "latinos" hangulatot kölcsönözve a térnek. Mára bezárt.
A '80-as évek Romániájának sajátos turistaeligazító "térképe". (Gondolom, a '70-es években is így volt, de azt én nem ismerem.) Az ilyenfajta "igényes" lelemények sok helyen fellelhetőek voltak. Mára megfogytak, tekintsük hát ezt egy ironikus műemléknek.
Erdélyt járva az elmúlt évtizedben hatalmas fejlődést tapasztaltam. Átalakuló, vagy a földből kinövő éttermek, szállodák, sokszor igen magas színvonallal. Jó, persze, az ízléssel vannak néha gondok. Ha nagyon liberális akarok lenni, azt mondom, vannak gondok a mi ízlésünkkel. De Herkulesfürdőn mintha megállt volna az idő. Azaz nem állt meg, mert dolgozik. S ha minden így marad, egészen addig dolgozik, míg csak a házak alapjait tudjuk megnézni. S majd gondolkodhatunk, milyenek is lehettek azok latin-dák fürdők, melyekről a feliratok mesélnek?

Van egy szép ellenpélda is. Az egyetlen épület, melyet színvonalasan felújítottak. (Jó, műemlékeseink összehúznák szemöldöküket, na de mégis: itt legalább lakni lehet, élvezni a bámulatos szurdok szépségeit, levegőjét, és kénes vizet, melyről  Ad aquas Herculi sacras híres lett.)
Nézzünk meg erről is pár képet, megérdemli:
Ehh. Kár volt a régi kaput így átépíteni.
Szép, rendezett. De higgyék el a kedves román kollégák, nem kell mindent márványból csinálni.
Az épület alá hátulról patak folyik be. Körötte kellemes sétaösvények várják a szállóvendégeket.
Elhagyva Herkulesfürdőt, vagy éppen oda érkezve álljunk meg egy pillanatra a vasútállomásnál. A főút mellett van, innen kanyarodunk le a városba, lehetetlen elvéteni. Ez az állomás a historizáló magyar vasúti építészet egyik legszebb alkotása, reneszánsz pavilon kétoldalról pergolákkal. Külön-külön váróhelyiség volt az 1.,2. és 3. osztály utasainak. Az épület alagsorában a büfés részére volt előkészítő konyha, a peron két végén pedig jégvermek és illemhelyek voltak. Ma is pompázatos:


Kedves Turista! Ne csüggedjen el teljesen. Herkulesfürdőt még így is érdemes felkeresni. A táj, a völgy, a sziklák, a zubogó Cserna, az építészeti csodák. És mindez hozzátartozik kicsit az egészen közeli Zuhatagi Duna meséjéhez is, amelyről majd máskor szólok. Herkulesfürdőről most szép, tavaszi virágokkal búcsúzok.

2011. április 10., vasárnap

Mi lesz veled magyar örökségünk?

Idén már (pár évtől eltekintve) 91. éve lesz, hogy rendre viseljük a rossz, sokszor szörnyű híreket, melyek egykori vármegyéinkből érkeznek. Beleborzadunk. S közben mindez életünk olyan szerves részévé válik, mint a nappal és az éj. Megszokjuk. Veszünk egy nagy levegőt, elharapunk pár csúnya szót, s az élet megy tovább. Ennyire tehetetlenek vagyunk! (?)
Most egy nagyszerű blogon akadtam egy cikkre. A cikkben szereplő hírrel találkoztam korábban röviden a napi hírekben is. Fentebbi - szerintem messze nem csak rám igaz -, a megszokottságról mondott tételem bizonysága, hogy a hírt olvasva elszorult a szívem, s az élet ment tovább. Mert annyi ilyen van, hogy lehetetlen minden ilyennél elkezdeni valamilyen akció szervezésén elgondolkodni. Sőt, néha úgy érzem, úgy igyekezik védeni az ember a saját idegeit, hangulatát, hogy továbbugrik. Mert mit tud tenni?
A hír ebben a blogban ki van fejtve bőven, szépen, alaposan.

A hír, illetve a blogbejegyzés tárgya Szabadka belvárosa. Az a gyönyörű, zömében szecessziós épületegyüttes, melyet bontásra ítéltek!

Igen, jól érti a Kedves Olvasó, BONTÁSRA! Olyan épületeket, melyeket minden civilizált környezetben mindenáron védenek, felújítanak, megbecsülnek. Nem gondolom, hogy Szerbia ne volna civilizált. Ha olyan balkáni módon is, de az. A szerbeknek vannak saját műemlékeik, s itt a sajátot úgy tessék érteni, hogy nem tőlünk csatolták oda. A szerbeknek van régi államiságuk, gazdag történelmük. Vajon mi vezeti rombolóikat? Harc a magyar örökség ellen? Lehet, ez közrejátszik a történet egy-két szereplőjénél, de nem hiszem, hogy ez volna a legfontosabb. Ez vélhetően találkozik az "üzlettel" és a mostani vezetők becsvágyával, miszerint be akarják írni nevüket a város történetébe. (Mondjuk nem vagyok benne biztos, hogy pozitív szereplőként fog ez nekik sikerülni.) Biztosan nagy biznisz, a belvárosi telkek kisajátítása, az ott lakó kevés ember valamilyen áron történő kifizetése, majd sokkal nagyobb házakban lévő sokkal több embernek, s nyilván jóval magasabb áron történő értékesítése.
S teszi ezt Szabadkán egy koszovói polgármester.
Hová jutottunk? Miért vagyunk képtelenek megvédeni azt, ami őseinktől származik, de az egyetemes kutúra része?
Tessenek elolvasni a blogot Szabadka belvárosáról: FALANSZTER