Alább Gőgös Norbert földrajztanár, idegenvezető, keletkutató, irodánk partnerének írását és képeit tesszük közzé. Norbert évek óta szervezi egzotikus útjait Közép-Ázsia különböző területeire.
Nem titkolt célunk, hogy szeretnék kedvet ébreszteni az olvasóban a Selyemút - Turkesztáni utazások a sztyeppei lovas népek nyomán elnevezésű programhoz.
A Selyemút ősi nyugat-turkesztáni (A Tien-san hegységtől nyugatra eső) kulturális központjait Üzbegisztán „örökölte” a Szovjetunió széthullásakor. A karavánvárosok renoválása, a néhai birodalmak, mesés gazdagságú kánságok és emirátusok több évezredes múltba temetett történeti mozaikjainak újbóli kirakása - a független Üzbegisztán kulturális „újjáteremtésének” és önkép kialakításának legfontosabb pillére. 2011. májusi tanulmányi utunk egy több mint 1500 km hosszú szakaszon járta végig ezt az írott idők hajnala óta létező – s most a szemünk láttára újjászülető mesés keleti utat.
Sivatagi esőkben
A 300.000 km2 területű Kizil-kum (jelentése törökül: a vörös homok) földünk 11. legnagyobb és egyben egyik legszárazabb sivataga. Az Amu-darja és a Szir-darja között elterülő dűne és takir (kiszáradt, agyagos sivatag) vidéken sokszor éveken át nem hull mérhető mennyiségű csapadék. Az emberi élet így csak az oázis vidékekre korlátozódott, ahol a víz a már említett 2 folyam mellékágaiból és csatornáiból származott. A mára kiszáradt Amu-darja delta (Khorezm) legjelentősebb oázis-metropolisza a XIV. sz. utolsó évtizedei óta Khíva városa volt. Khíva a sivatag gyöngye vált az 1920-ig fennállt Khívai Kánság fővárosává, ahol minden csepp víz kincsnek számított, még a modern idők hajnalán is. Vámbéry jegyezte fel 1863-ban a mondást, miszerint egy kortynyi vízzel is lemosható egy élet bűne…ha ivóvízzel segítették egymást a sivatagban szenvedők.
A Kizil-kumra vonatkozó meteorológiai adatok - és az elmúlt évek tapasztalatai alapján is - perzselő melegre számíthattunk 2011. május 5-én délelőtt, a városba érkezéskor. Ilyenkor hőmérő higanyszála napközben már ritkán zuhan +30C alá, s napok telnek el úgy, hogy akár egy felhőt is megpillanthatnánk az ősi város felett.
Ezúttal azonban a természet felülírt minden természetföldrajzi szabályt és meteorológiai statisztikát. Érkezésünk pillanatától 1 héten át folyamatosan szemerkélt, sőt olykor esett (!) az eső. A kánok régi palotájának (a Kunya Ark, vagyis régi erőd az 1600-as évek óta volt a khívai kánok legfontosabb téli rezidenciája) egyik őre így fogalmazott: „…úgy tűnik valami lyuk nyílt a sivatag felett, s talán már soha sem fog elállni, mert én ilyet még soha életemben nem láttam…”
A helyiekkel történt beszélgetéseknél is számos esetben azonnal az időjárásra terelődött a szó: „Örülünk és köszönjük, hogy ilyen időt hoztatok…angyalok utazhatnak köztetek…igazi ajándék ez a jó idő…” hallhattuk itt is – ott is.
Ennyire más itt az „Angyalok utaznak” szólás tartalma nyugtázhattuk magunkban…fényképezőinket és kameráinkat ki-be csomagolva, s az eső elől rejtve…a világ egyik legszárazabb sivatagában…
2010-2011. A műemlék rehabilitáció éve
Buharába menet (miközben a várható csapadék mennyiségét találgatták többen is…) ismertette helyi vezetőnk az üzbég állami rehabilitációs beruházások legfőbb helyszíneit: „…A Karimov elnök úr által tavaly év elején meghirdetett program valamennyi UNESCO világörökségi épületegyüttesünket érintette. Khíva – Buhara – Szamarkand és Shahriszabz egyszerre kerültek a kőművesek és restaurátorok keze alá…A tavalyi év júniusától Buhara úgy nézett ki, mint egy állvány erdő…képzelhetik a külföldi látogatók reakcióit…mindenütt csak a törmelék és a festék potyogott a fejükre… Szamarkandban Ulugbeg csillagvizsgálójából nem látszódott semmi. Képeslapokból mutogattam, hogy mi mindent lehetne látni a munkagépek és állványok helyén…”
A központi irányítással összehangolt, egy éven át tartó felújítási és restaurációs munkák befejezési határideje 2011. április 30. volt. Csoportunk megérkezése előtt 4 nappal zajlottak az ünnepélyes átadások (!). (Iszlam Karimov elnök Buharába érkezésünk napján távozott a frissen restaurált óvárosban rendezett ünnepélyről.)
A Selyemút nagyvárosai már a mongol invázió (1219-1221) előtt is Európában elképzelhetetlen mérvű lakossággal és épületállománnyal bírtak. A legóvatosabb becslések szerint is, Buhara lakossága meghaladta a 300.000 főt, de Szamarkandé sem maradt el a 200.000 fő mérettől (A korabeli Európa legnagyobb városai – Firenze, London, Párizs, Velence – egyenként 35.000 -40.000 főre rúghattak maximum.)
A XX. század történelmi- társadalmi kísérletei rengeteg áldozattal jártak. A kánságokat megszálló Vörös Hadsereg számos esetben a kormányzati- és vallási központok teljes megsemmisítéséig lőtte a városokat, de a szovjet modernizáció is „a múltat végképp eltörölni” jegyében zajlott.
Meglepő, de minden pusztítás ellenére - nem csak Közép-Ázsia, de az egész iszlám világ műemlék együttesei közül is több itt maradt fenn a legszebb, „legeredetibb” állapotban.
Khíva fallal körülvett óvárosa (Icsan Kala) a legnagyobb középkori muszlim óváros, Buhara óvárosa a Selyemút legtöbb fedett bazárját őrzi, míg Szamarkand régi főtere a Regisztán, sokak szerint Ázsia legszebb ősi városközpontja.
Timur Ishmuhametov, egy a kulturális beutaztatásért felelős ügynökség angolul beszélő nemzetközi kapcsolattartója így beszél a rehabilitációs és restaurátori programokról, valamint a jövőbeli munkálatokról:
„A 2010-2011. évi országos projekt nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Üzbegisztán világraszóló látnivalókkal várhassa az utazókat. Határozottan remélem, hogy a rehabilitációs munkák egyre több helyszínt érintenek a jövőben is, hiszen számos olyan városrész akad Khívától – Taskentig, ahol feltámasztható lenne múltunk, a mesés kelet világa.”
„Nézzen csak körül a múzeumainkban, milyen sok fotó maradt az 1870-es évek végétől, a cári időkből. A sok fotó és a régi miniatúrák egyaránt segíthetnek abban, hogy akár a nulláról is újraépíthessük a régi középületeket, sőt a magánpalotákat is.”
A múlt jövője
Bármilyen szokatlanul hangozzék is, Üzbegisztánban 2011. tavaszára egymás után nyíltak / nyílnak meg azok a látnivalók, amikről az elmúlt években itt járt vendégeknek még nem lehetett tudomása. Említsünk meg három példát ezekből a frissen nyitott helyszínekből:
1./ Mirza Ulugbeg (a Világhódító Tímúr unokája) 1428-ban átadott 3 szintes obszervatóriumának romjai, már több évtizede látogathatók voltak, de csak idén áprilisban nyílt meg a tudós államférfi életét és munkásságát bemutató kiállítás, Ulugbeg armilláris gömbjével és az általa szerkesztett csillagkatalógus kiadványával. (Az 1437-ben szerkesztett katalógus a Kínán kívüli világ legpontosabb és legjobb „csillagösszeírása” volt.)
2./ Az 1879-1898 között megépített Transzkaszpi vasút (Közép-Ázsia vasút) a Kaszpi-tenger keleti partjától (Krasznovodszk) a Fergánai-medencéig (Andizsan) kötötte össze a Cári Oroszország frissen szerzett ázsiai birtokait. A nyomvonal és a régi hírnév felhasználásával, már ma is üzemelnek járatok a Taskent – Szamarkand – Buhara vonalon. Az üzbég kormány most fizette ki azokat a spanyol szupergyors vonatokat, amik egészen Khíváig röpítik majd az utasokat 250 km/ h sebességgel, 2012 nyarától.
3./ A szovjet vízügyi szakemberek az Aral-tó tó kiszárításával szinte egyidőben létrehozták az Európában példa nélkülien óriásméretű, Aydarkol tavat is. A 250 km hosszúságú, 10 km szélességű tó víztömege többszöröse a Balatonénak. Nagyszerű minőségű és hőmérsékletű vize a jövőben igazi turisztikai kincsé válhat. (A tó kialakulása a véletlennek volt köszönhető. A Szir-darján kijelölt víztározók létrehozásakor a szovjet mérnökök nem tudták kiszámolni a Csardarija víztároló kapacitását, így az 1969 óta rendszeresen „túlfolyik”, állandó friss vízutánpótlást biztosítva az újdonsült óriástónak.) A tó halászati hasznosítása után, az utóbbi 2 évben megkezdődött a vízparti programok szervezése is, az ide látogató külföldi csdoportok számára.
