2011. május 16., hétfő

Utazva gyarapodva

Nagy örömmel fogadtam azt a szűkebb berkeinkben is régóta meglévő javaslatot, hogy minden érettségit tevő diák legalább egyszer járjon a magyar kultúrkörhöz, történelemhez szorosan csatlakozó területen, másképp fogalmazva, az 1000 éves Magyarország Trianonban elcsatolt egykori területeinek legalább valamelyikén.
Üdvözlendő hát a kormányzati elképzelés, mely ezt támogatni tervezi, s mely a meghirdetett, pár éves kísérleti szakasz első támogatási pályázatát is meghirdette.
Persze – mondhatja az olvasó – üdvözlik, hiszen ez nekik üzlet. Igen – felelem, az. Vagy az lehet. Nincs ebben az égvilágon semmi szégyenelendő. Az ország az üzleteket kötő vállalkozásokból kell éljen. De egyébként – teszem hozzá – ez nem nagy üzlet. A diákutazások árréstartalma valóban minimális. Általában bruttó 10% alatti.
De ezen kívül még tartozik pár gondolat az „olvasó” fentebbi, sommás megállapításához.
Az első talán az, hogy az iroda árrése nem felesleges kiadás. Az ott dolgozók jobban össze tudják válogatni úgy a szállásokat, jobban ki tudják jelölni úgy az útvonalat (ismerve többnyire az út minőségét és a rajta uralkodó forgalmi viszonyokat), hogy az gazdaságosabb lesz, mint egy, a terepet nem ismerő szervező által összeállított utazás. Az iroda rendszeres megrendelőként tud olcsóbban autóbuszt szerezni, mint az ilyen igénnyel évente legfeljebb egyszer jelentkező pedagógus.

A másik egyik magasztosabb gondolat, amiért jobb, ha mindenki üdvözli ezt az elképzelést. Magasztosabb, mondom, mert az, de higgye el a Kedves Olvasó, nagyon is gyakorlatias is ez a gondolat.
A határon túli magyaroknál járt fiatalnak teljesebb lesz a képe mindarról, amit az iskolában irodalomból, történelemből, földrajzból tanult. És teljesebb lesz a képe a napi hírekben emlegetett határokon túli magyarokról. Mindezzel együtt műveltebb lesz. És nagyobb lesz az összenemzeti szinten jelentkező átlagos összetartozás-érzés. És ez bizony nem csak lelkileg és kulturálisan fontos ám. Hanem kőkeményen gazdaságilag is. Bolond és vesztésre ítélt az a nemzet, amely lemond a hozzátartozók egyharmadáról, lemond az elcsatolt magyarok jelentette vásárló, szolgáltató és termelő potenciálról, lemond arról, hogy egyébként ritka és kivételes nyelvét határain túl nagy területen használhatja, lemond arról a törekvésről, hogy nyelve minél több régióban (vagy netán egész országban) hivatalos nyelv legyen. A nyelvi akadálytalanság hihetetlen erős gazdasági ösztönző erő.

Diákjaink ilyen utaztatása tehát egyszerre szolgálja az értékőrzést, művelődést, összetartozást, regionális gazdasági erősödést. Persze, nem mindenkire lesz ez hatással. De akire kellően fog hatni, az később katalizátor lehet ebben a folyamatban.

Én Erdélyben először 16 évesen jártam. Osztályfőnökünk vitt el minket nyáron. 17 évesen már magunk mentünk páran az osztályból, s majd utána is éveken át. Becsavarogtuk vonattal, stoppal, hátizsákkal a Kárpátok hosszú vonulatait, hihetetlen sok élményt, ismeretet gyűjtve.

A diákutaztatás szépen, akár tanrendbe illeszthetően tovább fejleszthető. Lehet, az utaknak tematikát adni, mint azt tettük egynémely mintautunknál, de lehetne az utak alapján az osztályokban vetélkedőt is rendezni. És el lehetne jutni oda, hogy országos verseny legyen, mondjuk Ki tud többet a Kárpát-medencéről? címmel. Az országos döntőnek komoly rangot lehetne adni, az odajutó diákok a OKTV versenyekhez hasonlóan előnyt élvezhetnének az egyetemi felvételiknél. És sorolni lehetne az ötleteket. 
Nem vagyok tanár, de úgy vélem, ebben a felgyorsult világban, amikor oly nehéz lekötni a tanulók figyelmét, a játékos, "interaktív", terepbejárós tanítás, tanulás előnyösebb lehet.

Irodánk biztosan partner abban, ha egy tanár ebben segítséget kér. Mert miért ne kérhetne segítséget? Nem szégyen az. Kérhet, mert esetleg maga sem ismeri a Kárpát-medence megannyi zugát. Kérhet, mert pl. olyan szakja van, ami távolabb áll az ilyen tanulmányi utakon legjobban átélhető tudásokhoz. Segítünk hát egy vetélkedő feladatainak lebonyolításában, én magam szívesen részt is veszek ilyenen.
Létrehoztunk egy külön oldalt is ehhez a feladathoz. Megtalálható a http://tanulmanyiutak.hu helyen. Keresse fel, s keressen fel minket problémájával, kérdéseivel, utazási igényével.
Toljuk együtt ezt a szekeret, és siker lesz. Mindnyájunknak!

2011. május 7., szombat

Juhok: lemérve!

Örömmel nyújtom át olvasóinknak kedves és nagyszerű idegenvezető kollégánk, Tamás Sajtos Ilona élménybeszámolóját a Juhmérés Kalotaszegen című programunkról, melyet idén először hirdettünk meg, s nincs kétségem afelől, hogy nem utoljára.
JG.


Élménybeszámoló egy hagyományőrző magyarlónai programról

Április 30-án reggel 10 órakor volt a gyülekező az egyik vendégfogadó család háza előtt. Oda érkeztek Bánffyhunyadról a muzsikusok, akik azonnal rázendítettek a szép kalotaszegi muzsikára. Megérkeztek a lovas szekeresek, majd azok a turisták, akik nem akartak gyalog menni, felültek a szekerekre.
 
Elindult a menet. Elöl mentek a zenészek, mögöttük a „kimenő” lónai viseletben öltözött szervező az elemózsiás kosárral, amelyet egy szép kalotaszegi terítővel takart le, mögötte a többi asszony és a szekerek. A zenészek muzsikáltak, az asszonyok velük énekeltek. 
Pár kilométert kellett gyalogolni, vagy szekerezni a karámig. A karám idilli környezetben volt, amelyet erdő vett körül és a domb aljában kis patak csörgedezett. Körös-körül gyönyörű mezei virágok.

Amikor odaértünk, Harasztosi István fiatal juhos gazda és felesége fogadtak. A helybéli családok és vendégeik letelepedtek a kiterített pokrócokra, majd nemsokára elkezdődött a juhok megfejése, amelyet a gazda és felesége végeztek és a vendégek a karámot körbevéve fényképeztek vagy videóztak. 
Miután befejeződött a fejés, elhozták a tejet a gazda kunyhójáig, mert itt történt a tej „elmérése”.Egy másik gazdaasszony segített ebben és közben elmagyarázta, hogy mi a nevük a mérőedényeknek és hogyan osztják be a fejési sorrendet a tej mennyisége alapján.
Miután a mérés befejeződött, a lónai családok kitakarták az elemózsiás kosarakat, kirakták a sok finomságot:sült bárányt, disznósültet, finom süteményeket (rengeteg fánkot), előkerültek az italos üvegek és a családfő vagy asszonya körbejárt és mindenkit megkínált.
Ezalatt a zenészek is elindultak és minden családnál megállva elhúzták a kért népdalt, ezért őket is megkínálták és pénzt is adtak a zenészeknek. Amíg muzsikáltak, a jelenlévők is énekeltek. Zengett a völgy, visszhangozta az erdő az eredeti szép muzsikát, a fiatalok csujogattak(néha pajzán rikkantások is elhangzottak, de ez belefért a mulatós hangulatba), majd táncra is perdültek. Ahogy telt az idő, egyre nagyobb lett a jókedv és egyszer csak az egyik férfi elkapja egy asszony derekát és összefogódzva gurulnak (hendrikáznak) lefelé a völgybe.

Estefelé zeneszóval indulnak vissza a faluba. Vacsora a kultúrotthonban: finom lónai töltöttkáposzta(itt készítik a legfinomabb töltöttkáposztát)és újra rázendítenek a muzsikusok. Mindenki addig táncol, amíg bírja. A magyarlónai emberek reggelig bírják a táncot és reggel tovább folytatják a munkájukat szeretettel és mosolyogva.
A következő napon csoportunk csodálatos kirándulást tett, elmondhatjuk, hétvégénk szép és tartalmas volt. Köszönet a lónai vendégfogadóknak és az ifjúságnak, akik nagy mértékben emelték az esemény hangulatát.
A turisták és a magam nevében gratulálok a program kitervelésében és megszervezésében.
A következő alkalomra még több vendéget és vendégfogadót szeretnénk látni.

Tamás-Sajtos Ilona